A képek témája valójában nem a felidézett tárgy, hanem maga az érintkezés, a csendéleti elemek pedig a festészet evidens anyagává válnak. Nem tárgyává. Anyagává. Hallal festve, fényérzékeny papíron. Az állatok szürke, fekete-fehér színei, a víz vakító fehér csillogása közel áll ahhoz, amit emlékeinkben a valódi halak, a valódi víz színeiről őrzünk, de nem az...
Amikor visszatér a fotográfus a technika régi lehetőségeihez, nem csupán a fotográfiára kérdez rá, ahogyan nem is sorolhatóak ezek a képek kizárólagosan a fotográfia körébe, hanem a kép természetét és eredetérét teszi témájává.

A valóság pillanatnyi csapdájába esnek a halak, és esik a néző, amennyiben megkísérli felderíteni az ábrázolás valós tárgyát, valós terét, valós színét, valós nagyságát, de akkor is, ha fikcióként értelmezi a képet, amelynek nyomból olvasható valóságalapja van. Mégiscsak a látszólagossal, a virtualitással van tehát dolgunk, bár nem a kibertérben, de annak alapvető karakterére, éppenséggel a mi világunk képeire utalva.

Csanádi-Bognár Szilvia